Zanglai Tükör - A lassuló idő

(Megjegyzés: Ezennel a Zanglában és az esetlegesen velem történtek összevontan, ezen cím alatt lesznek publikálva. Terveim szerint ez rovat lesz, reméljük minél többszöri megjelenéssel.)

A zanglai történések fonalát március idusával vesszük fel megint. Még tartott pár napig a pudzsa, de már a változás szele fújdógált errefele. Stílszerűen, hiszen ehhez a naphoz a történelem folyamán oly sok esemény, annyi fordulópont köthető. Nem volt ez másképp ebben a poszt írásakor a világtól elzárt faluban sem. Itt is fordulatokban bővelkedett az időszak, persze mindent helyi időléptékben kell érteni és kezelni.

Egyrészt az időjárás érezhetően melegebbre fordult. A tavasz első fuvallatai, melegebb napsugarai megérkeztek. Szinte már eufórikus hangulatban gondoltam, hogy végre beköszöntött a várva-várt tavaszt. Azóta már pontosítanám ezt, inkább beköszönt, és tette ezt többször is. De a tél sem adja meg magát errefelé olyan könnyen és állandóan ellentámad. Mindig mikor azt hittem, hogy már több hó és hideg nem jöhet, annyiszor ébredtem hóesésre. Szerencsére az érezhető, hogy a tavasz azért lassú győzelmet fog aratni, de Blitzkrieg-ről szó sincsen.

HOTE-L bolttal

A tavasz mellett a másik várva várt esemény az iskola elkezdése lett volna. Ezen a napon kellett volna elkezdeni az oktatást. De mivel a tanárok nem érkeztek meg Padumból, így az ünnepélyes tanévnyitó bizony elmaradt (vicc volt, ilyen itt nincs). Másnap azért az egyetlen tanár, aki Zanglában lakik, megjelent az iskolával és velem együtt 10 és 1 között volt valami tanításféle. Estére már a hír is befutott. 20-ig még szünetet hirdetet a helyi állam kormánya. Másnap pontosítottak: 21-e a szünet vége. Rákövetkező nap már 22-ét mondtak. Ami végül 21-én kiderült, hogy 25-ét jelent. Így bár kis késéssel - helyi szinten elhanyagolható -  az iskola és vele együtt az oktatási tevékenységem is megkezdődött. Nem akarom minden puskaporomat most eltüzelni, azt, hogy az oktatást errefelé, hogy kell elképzelni, milyenek is a viszonyok majd egy külön kis szösszenetben részletezem. Annyit kedvcsinálónak, hogy más.

Azért velem is történt ez-az március második felében. Nem sokkal nemzeti ünnepünk után mondta Sonam, hogy felköltözik abba a szobába, ahol addig én laktam és ami közvetlenül a téli konyha felett van. Aztán meglepődtem, hogy vele együtt a teljes konyha felköltözött. Így hát végre nem a földszinten, az állatok szintjén van. Azóta már megszoktam, hogyha Sonam egyes számban beszél az sokszor jelenti azt, hogy a idősebbik lánya, vagy a felesége mit fog csinálni. Példának okáért a chang-ot sem ő csinálja, de ez a verbális kommunikáció során nem derül ki.

Annak okán, hogy a konyha feljött, nekem is menni kellett onnan. A mellette lévő sarokszobát kaptam meg. Ennek iszonyatos előnye, hogy déli és nyugati irányban is ablak van, így ha süt a nap, akkor marha jó meleg van napnyugtáig. Ebből a melegből persze estére már semmi nem marad. Az egyrétegű üvegek és a szélfújás esetén mozgó függönyök láttán már nem annyira meglepő ez sem. Egy Nemecsek-féle gittegylet is elkellene a faluba, mert négy szöggel rögzíteni az üvegtáblát az ablakkeretbe meglehetősen anakronisztikus megoldás.

Március végén még egy dolog történt, ami engem is érintett. A hó utolsó napjai a faluban egyértelműen a röplabdáról szóltak. Az egész télen át tartó gyakorlás gyümölcsét ekkor készültek learatni a helyiek. Először is rendeztek egy kis házi bajnokságot. A falunak 3 csapata van, és ezek mérkőztek meg egymással. Az, hogy ez a három csapat egy napon át volt képes csoportmeccseket játszani, majd ezután másnap döntőt játszani, nekem kicsit nehezen volt érthető. Azt meg főleg nem értettem ezek után, hogy a harmadik helyért miért nem játszottak!

Mindez viszont csak ráhangolás volt az igazi eseményre, az egész Zanskar völgyet érintő és az itt megrendezett Bakula Volleyball Tournament-re. Ezen a 3 zanglai csapaton kívül, megjelent egy karshai csapat is. Majd az első nap délutánján még egy csapat is csatlakozott a bajnoksághoz Pidmo-ból. Emellett a bajnokság fényét és színvonalát hivatott emelni egy különleges, az egész Zanskar völgyben egyedülálló ember, én.

Történt ugyanis, hogy vízhordásból hazafelé jövet a nyitónapon a szervező figura szólt, hogy még a megnyitó előtt menjek vissza, hozzam a fényképezőm is és beszélni akar velem. Gondoltam megkér, hogy csináljak pár képet. Ehelyett arra kért, hogy legyek díszvendég, a helyi VIP. És mindezt az erősen tört angolságával olyan meggyőzően mondta, hogy képtelenség lett volna bárkinek is ellenállni. Így hát a három napos bajnokság során mindig leültettek a kiemelt helyre, a láma mellé, én vághattam át a megnyitón a szalagot, az első érmedobást is velem végeztették el, és természetesen a végén a díjakat is nekem kellett átadnom egy rövid, de annál ünnepélyesebb beszédem keretében. Utóbbira végleg nem voltam felkészülve, mivel ez már 26-ra esett, és szó szerint az iskolából rángattak a pályához, hogy elvégezhessem protokoláris teendőimet.

Kisautó…

Végül pedig elérkezett az utolsó márciusi nap, és aznap reggel még egy nagyon eseménytelen szombatnak néztük elébe. A délelőtt még igazolni is látszott ezt, aztán a délután mindent megváltoztatott. Ekkor tartották ugyanis azt “szertartást”, ami a tavaszt és az ezzel járó földmunkák kezdetét hivatott jelezni. Innentől szabadon lehet a földeken kapálni, a munkát és annak gyümölcsét is a jószerencse fogja kísérni. Mindezért egy kecskét is leöltek, két hatalmas yakkal megtették az első szántást és vetést, és páran a faluból tradicionális ruhát is öltöttek és tánccal, meg énekkel próbálták az égiek kegyét kérni és megnyerni.

De amiről inkább szólt az egész, erre hamar rájött az ember, az a chang és a tavasz, a tavaszvárás öröme és ünneplése. Kérem, annyi chang fogyott, hogy azt üstökben lehetett csak mérni. Ami pedig számomra mindezt tetézte, hogy 3 perc alatt nyilvánvaló lett, hogy én aznap nem fogom a chaingivást megúszni. Harmadszor is esélyt kellett neki adnom, aminek 2 következménye lett. Az egyik, hogy 8 óra felé, amikor a főtéren üldögélő és szórakozó emberektől elköszöntem, már elég régen “beléptem a szalonba” - mentségemre szolgáljon, hogy a zanglai királyfi akkor már merevrészeg volt -, másrészt pedig örömmel kellett tapasztalni, hogy a belső rendszerem teljesen adaptálódott a helyi viszonyokhoz és nem okozott semmi problémát az ital. Innentől nincs mentség, ha inni kell.

Zárásként pedig egy téli kép. Reméljük, többet már nem tudok ilyet csinálni!

Kelt.: 2012.04.01

Padum - A város

Hát ez az a poszt, amit nem gondoltam volna, hogy megírom. A tegnapi nap úgyanis megtörtént az, amit bár tudtam hogy egyszer eljön, már lassan lemondtam hogy bármikor is a közeljövőben bekövetkezne. Eljutottam Padumba. De a sztori egy nappal korábban kezdődött, mikor is kederült, hogy Sonam nővére, aki látogatóban volt itt, megy haza. Mégpedig ő félúton lakik Padum felé, megkérdeztem hogy akkor Padumig nem lehetne-e beugorni a jeepbe. És végre azt a választ kaptam, hogy igen, lehet, járható az út odáig.

Másnap reggel pontos indulással (20 perc késés összesen) megkezdtük a 33 km legyőzését A város felé. Még csak Zangla határában jártunk, mikor már 10-en ültünk az autóban, és ekkor a semmi közepén, Pishu és Zangla között félúton felvettük a sofőrt. Aki meg addig vezetett az hely híján a tetőtartóra mászott. Én ugyan tudom, hogy ezek ott is utaznak, de azért azt nem gondoltam volna, hogy télen is. Ráadásul a tagnak még kesztyűje sem volt. A közlekedésről röviden, hogy bár az utak és az autók állapota elég rossz, előbbi magyar szemmel is inkább tragikus, annak, hogy évente átlag nincs több egy balesetnél, az az oka, hogy lényeges faktor hiányzik: a forgalom. Egyszerűen nincs autó az utakon. Így is végül 2 óra utazás után megérkeztünk a régió központjába. Fullos térerő mindenhol, közvilágítás, vagy legalábbis az azt biztosító kandelláberek, és az internet mágikus ígérete. A városka 2 részből áll. Az ópadumi rész kicsit odébb van és semmivel sem néz ki másképp, mint bármelyik helyi falu, még nagyobbnak sem tűnik feltétlen. Viszont az utazó nem ide érkezik, hanem újPadumba. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy 700 és 300 méter hosszú utca derékszögű találkozását. Mert tényleg nem több, mint két merőleges utca, ami meglehetős ronda képet mutat a kizárólag befejezetlen betonépületek látványa miatt.

A boltok nagy része természetesen zárva, ezt vártam is, hiszen itt is csak tél van, nincs nagy élet. De azért mindenből van nyitva valami. Van étterem, az itt szokásos kávéval és frankó Maggi soup-pal, pékség, ahol fehér kenyeret, meg zsömlét kapni. A minőségük az mi kis erzsébet kenyerünk szintje alatt van, de nekem Istenien esett. Már-már hazai ízek! Ami éppen nem volt, az az internet. Nekem azt mondták ezen a bizonyos szerdai napon, hogy “government holiday”, és jöjjek vissza másnap. Ez, ismerve a helyi viszonyokat még akár igaz is lehet, de mivel ismerem a helyi viszonyokat, az is lehet, hogy nem volt kedve dolgozni az állami internetezde vezetőjének. Munkakerülésben nem ismernek lehetetlent a közalkamazottak.

Így Padumban tölthető 3 órámból egy felszabadult, amit elég nehéz volt elütni, mivel mást itt nem lehet csinálni. Az már csak súlyosbította a helyzetet, hogy 2 óra késéssel indultunk vissza. De legalább lehetőségem adódott, hogy lássam mennyire nem való az ittenieknek a városi életforma. Mindenki az utcán lépecol, fel-alá járkál, rengeteg a szemét, és az emberek is rosszabb arcúak. Bennük van a tudat, hogy ők már városiak, felveszik a raybanes gengszterstílust. Kár értük, de én meg nem állok le megmondani nekik, hogy ez bizony nem áll jól.

Mindenesetre nincs más választása az embernek, ha szüksége van a modern világ vívmányaira, meg egy kis hagyományos pékárura. Be kell jönni, és el kell fogadni, hogy itt ilyen a városi élet. Olyan, mint a Chokito: ronda, de finom.

Kelt: 2012.03.22

Zanglai Tükör - Hogyan is élek?

Elég sok mindenről írtam már, csak valahogy magamat hagytam ki a történetekből, hogy én hogyan is élek itt és mi történik velem nap mint nap. Így most kicsit önző leszek, és ígérem nem hosszan, de kifejtem hogy telnek napjaim.

Kezdjük ott, hogy áram egy hete már csak 10-ig van. Érdekes evolúción esett át az áramszolgáltatás, mert eredetileg 10.30-ig volt, amikor ideérkeztem. Aztán a pudzsára való tekintettel egy hétig egész nap 11-11.15  volt áram. (Mindig változik egy kicsit, mert nem elektronika kapcsolja ki-be a generátort, hanem a helyi Józsibácsi, emiatt van egy kis szórása.) Naszóval, volt az áramkánaán, aztán egyszer csak, a pudzsa második hetében már 10-kor lekapcsolják az áramot. Úgyhogy minden nap 10 és 10.20 között leoltom a fejlámpám és alszom. Közel 10 óra alvás után magamtólkelek 8 órakor. (Aki kicsit is ismer, tudja, hogy ez közel lehetetlennek hangzik az esetemben.) Ezután lemegyek a konyhába, ott fűtenek egyedül. A szobám pont a konyha felett van, mert az még a második legmelegebb szóba. Itt tartósan 8 és 10 fok között van a hőmérséklet, ami bár marha hidegnek hangzik, reggelente 20-25 fokkal melegebb mint a kinti hőmérséklet - már majdnem szauna, ahol lakom. Ezt a szobahőmérsékletet pedig nagyon jól abszolvátlam, már egy szál pulcsiban üldögélek a szobámban. Sok mindenhez lehet alkalmazkodni, könnyebben, mint hinné az ember.

Szóval felkelek, lemegyek a konyhába, itt olvasgatok, szürcsölöm az édesteát és gondos megfontoltsággal ölöm az időt. 9 és fél 10 között szoktunk reggelizni, ami vagy az említett fejedelmi zho vagy pedig az előző napi vacsi “szószos” része. Ezután 1 liter vízből mosdás, szobafelsöprés és indulás is egy 20 literes kaniszterrel a patakhoz. Változó, de mostanság, ha lehet, akkor két kört is vállalok, azzal is csak megy az idő.

A helyiek egyöntetű véleménye szerint a legmenőbb gumicsizma a faluban

Ezután várom a delet, amikor kiülök, beizzíttom a mobilom, és vadászom a térerőt. Ha megvan, akkor meg várok, nem mozdulok, és állandóan ellenőrzöm, hogy nem csúszott-e ki a jel a kezeim közül. A telefonálás után pedig kikiálltom a délutánt. Itt három lehetőség adódik nekem. Ha napos idő van és nincs hó, akkor fogom magam, random kinézek egy irányt és elindulok arra. Így akár napnyugtáig el tudok barangolni, főleg ha érdekes amerre az utam visz (pl: 16. századi sztupa). Sajnos a március eleji jelentős havazás óta nem akar elég gyorsan olvadni a hó, és 10-15  cm hóban, ami még maradt, nem akkora élvezett barangolni. Itt jön képbe a második lehetőség, ha nagy a hó, de süt a nap. Ekkor keresek egy közeli vagy távoli napos helyet, attól függ van-e kedvem társasághoz, és olvasgatok vagy zenét hallgatok. Certainly nem annyira izgalmas, de egyelőre még a könyvek eléggé lekötnek. A most zajló pudzsa is jó ebből a szempontból, mostanság ott ütöm el az időt, és  mivel szerintem és a látottak bizonyítják is, sok férfi a konyhában elég komolytalan helyzetet teremt,  jól szórakozom. A harmadik lehetőség arra az esetre vonatkozik, ha rossz idő van, semmi nappal. Szerencsére ez nagyon, nagyon ritka, eddig kétszer, vagy háromszor, ha volt olyan rossz idő, hogy egész nap a konyhában volt kedvem maradni. Mostanság a második lehetőség az, ami játszik, és bár unalmasnak hangzik, azért bele lehet szokni, hogy az ember nem nagyon csinál semmit. Kicsit emlékeztet is a hajdan volt egyetemi szorgalmi időszakra.

Az előbb leírtakkal azért egész jól elmegy a délután, és fél 6 felé már indul a röpi is a faluban. Itt vagy játszok, vagy csak nézem, hogy bénáznak, vagy épp ügyeskednek. Persze sokáig nem tudok maradni, mert közben már a nap is lemegy, és azzal a lendülettel érezhetően sok fokot hűl a hőmérséklet és már bekívánkozom. Az este hátralévő része a konyhában telik, TV-t nézve, ami vagy indiai filmeket jelent (ritka szőrnyűek és még ott tartanak, hogy minden felborult vagy lezuhant autó felrobban, és 1 mp-cel a robbanás előtt vagy után, de sosem akkor, 10 méter magasra a levegőbe repül, másik, hogy  iszonyat klisés romantikus szenvedést nyomnak), vagy pedig krikettet (ez sem sokkal jobb). A vacsi errefelé elég későn van: 8 és 9 között, ami a napi főétkezésnek kicsit késő szerintem. Ezt követően én már készülődök, megint nem sok vízből mosakodok meg, aztán már lövik is a pizsit az áram lekapcsolásával.

Reggelente a száradó ruha

Ilyen békésen és nyugalmasan telnek a napok itt a messzi kis királyságban. Civilizációs stressz nem igazán ér, azt nyugodtan állíthatom. De a tavasz közeledtével a változás szele fúj. Napokon belül indul az iskola, és akkor ha akarom a hét 6 napján is hasznosan tölthetem a nappalokat. Majd erről is írok.

Ha képekről van szó…

Kelt: 2012.03.14.

Ételek

Arra gondoltam, hogy igyekszem majd mindig egy-egy aspektusát megvilágítani az itteni életnek és így adni egy kicsit tágabb képet mint és hogyan élek. Annak folytán, hogy én szeretem a hasam és szeretek jókat enni, elsőként a helyi ételekről írnék kicsit.

Mint ahogy már sokszor mondtam, hogy végtelen mennyiségű rizst esznek. Én bele sem merek ezek után gondolni, hogy mi lehet Kínában. Ezen kívül ügye vannak a szárított zöldségek nyárról eltéve, és azok közül a legjobb eddig az volt, amit a hegyekből szedtek össze. Hogy pontosan mi volt, azt nem tudom, nekem sem tudták elmondani. És hát az elmaradhatatlan trio, amit el tudtak tenni télre és “frissnek” mondható: retek, krumpli, hagyma, nagy néha új arcként a répa is képbe kerül. Ezek közül a a legtöbb teljesen ugyanaz, mint nálunk. Ami kicsit más, az a retek, ami a jégcsapretekhez hasonlatos, csak tömzsibb, és nagyon jó. Frissen is, csakúgy nem eszik, de főzve is ízletes, amennyire lehet feldobja az ételeket. Gyümölcs az errefele nincs, ami meglepett, mert azt hittem, hogy a híres szárított barack azért elő fog fordulni az asztalon. De hát sem az, sem más fajta gyümölcs sincs semmilyen formában. Ez mondjuk nagyon hiányzik, már elég sokat adnék egy szép almáért is. Lehben az indulás előtti nap kaptam egy tál almát (úgy hangzik, mint kb. a mesében). Hát az nagyon is megcsinálta a napomat, pedig akkor még az arak elő sem került. Ezek után gondolom mondanom sem kell, hogy semmilyen befőtt, kompót, vagy savanyúság nincs. És ennek egy az oka szerintem: nem ismerik ezeket a módszereket.

Ez kerül a mok-mokba

De azért hál’ Istennek esznek húst is. Többnyire jak illetve dzo húst. (Ezeket úgy kell elképzelni, mint a marhát, csak sokkal szőrösebbek, és tisztes szarvaik is vannak.) A tehén nagyobb kincs szerintem, mint az előbb említettek, mivel sokkal több tejet ad, úgyhogy az európai formájú szarvasmarhákat nem vágják le addig, ameddig csak lehet. Kecskét, birkát, bárányt nem esznek, ebből a legutolsó, ami meglepett, mert rengeteg cuki kis barika van most errefelé a háztetőkön, hogy meg ne fázzanak szegénykék. Amúgy az említett állatok húsa sajnos elég jellegtelen, amit mint már említettem nem tudom, hogy a genetika okozza, vagy pedig, hogy mindent a kuktában csinálnak szép hosszú ideig. De legalább minden kitartó képlet, ami előfordulhat a húson, elpusztul. Amúgy a hús általános megjelenési formája a pörkölt. Köret pedig vagy (hehe) rizs, vagy pedig ami sokkal jobb, kifőzött házi tészta. Utóbbi nagyon is vállalható. A fűszerezésük is tud kifejezetten jó lenni, mondjuk ehhez az is kell, hogy olyan család főzzön, aki közelebb van a mi ízlésünkhöz. Ettem már számomra nagyon íztelen dolgokat is, egyszerűen családfüggő.

Kicsit, hogy hogyan is eszünk. Szőnyegeken a földön, asztal nincs, csak asztalka, amire alkalomadtán le lehet tenni a kézben tartott tányért. De másra az nem alkalmas, annyira kicsi és keskeny. Evőeszköz közül csak a kanalat ismerik (azt hiszem ezt is írtam már), kés csak a konyhai előkészítésben, de ott is olyanokat használnak, hogy csak na. Ócska, gyenge, kínai, műanyag nyelű, kicsit recés kést, ami egy, vagy két darabban nálunk is fellelhető minden háztartásban és semmi, de semmi másra nem tartjuk alkalmasnak, mint hogy a pirítóst megvajazzuk vele. Most nekem kiderült, eléggé belimitáltuk a képességeit. Amúgy ha a háztartásban a vendégek, vagy az éppen evők száma meghaladja a rendelkezésre álló kanalak számát, akkor a nők kézzel eszik meg az ételt. Rizs esetén egyszerű, mert abból gombócokat gyúrnak, ha valami más van, akkor szereznek a tüzelőből egy kis faszilánkot, és arra szúrják fel a falatokat, szinte már villaként használva.

Ami gyakran kerül az asztal helyett a kezünkbe, az az említett pörkölt, aztán van rizs krumplis szósszal (többször mint kellene), rizs a már említett szárított zöldséges szósszal, és mok-mok, kis batyukba csomagolt húsdarabok, de sajnos a benne rejlő potenciált általában nem sikerül kiaknázni. Ami pedig nekem a kedvencem, az a thukpa. Ebbe a levesbe tésztán kívül minden féle zöldség belekerül, ami fellelhető a házban, plusz helyi sajtszerűség, és ahogy néztem egyfajta vallásos étel a helyieknek - mint nálunk a rántott hús (vicc). De nekem egyszerűen csak a himalájai minestrone címért jelentkezett be.

Pöri dzofejből

Alkoholos ital kétféle van. Több szempontból is. Amit meg tudok inni, és ami biológiai fegyvergyárrá változtat. Egyrészt van az arak, a helyi pálesz, csak fele olyan erős lehet. Ez egy árpapárlat, ami mindenesetre nekem ízlik, és főleg, mert nem olyan méregerős, mint egy tisztős pálinka, még élvezni is tudom. A vetélytárs a chang lenne. Nehéz leírni milyen, de minden könyv azt mondja, hogy a helyi sör. Nem hinném, mert annál sokkal szarabb. Egy pár százalék alkoholtartalmú ital, amit szintén árpából erjesztenek. Eddig csak kétszer ittam, íze még nem lenne rossz, ami gyanús rögtön, hogy pezseg. De nem a hallott pezsgés, mint a sörnél, hanem érzed, hogy ez még ott a szádban is erjed. Meg a gyomrodban is fog. De nem kéretlen vendég, egy-másfél óra múlva már távozni is akar. Úgyhogy neki kétszer adtam esélyt, azóta vagy arak, vagy nem kérek inkább alkoholosat. Amúgy a kettő ital egymás rokona, mert az erjesztés után vagy lepárolják és arak készül belőle, vagy pedig vízzel felöntik és tovább pötyögve chang lesz.

Nem alkoholosból is a változatosság kedvéért szintén kétféle italuk van. Az édes- és vajastea. Első karamell színű és szinte mindenhol finom, a második rózsaszínű és hát háztartása válogatja, hogy milyen. A teljesen borzasztótól az egész jóig változik. Mint megtudtam, a titka a friss vaj, és nekem ebből a szempontból is szerencsém van, mert Sonamnál, ahol lakom, az eddig kóstoltak közül a legjobb a vajastea. Amúgy utóbbi nagyon is tradicionális, már Körösi Csoma Sándor is ezen élt, mikor a régi királyi palotában tanulmányozta és tanulta a tibeti nyelvet. Elkészítése pedig a következő: forralt tejes vízbe öntenek 1 napon át főzőtt teaextraktumot, egy kis só, majd az egészet egy vajköpülőhöz teljesen hasonlatos eszközbe öntik és emulgálják az itt hozzáadott vajjal. Az egész procedura érdekesebb, mint a végeredmény.

Az édes tea is a változatosság kedvéért tejjel készül, csak többet adnak a rendszerhez, és itt a teafűvel együtt forralják fel, és a cukor hozzáadása után már fogyasztható is. Igazából ezt egy nagyon tejes és édes feketeteának kell felfogni. Vele csak egyetlen baj van, hogy az igazi bocitej miatt állandóan föle képződik, amit én, amióta az eszem tudom, utálok. Most másfél hónap távlatában már, ugyan becsukott szemmel, de azért megiszom fölestől is és kezdem megszokni. Azt mondjuk nehezebben, hogy mindig jut belőle a szakállamra is, amit viszont nem szoktam észrevenni. De majd kialakítok erre egy feltételes reflexet, hogy megtöröljem magam.

Egy baj van, amit eddig láttam és tapasztaltam. Mégpedig, hogy nem olyan tiszták az étellel, mint szeretném. Mert bár a vendéglátásuk, és itt had legyek büszke a származásomra, van olyan szivélyes, mint a sváboknak, a tisztaságuk már messze, de messze nem hasonlatos. Attól félek, hogy az itt töltött pár hónap alatt annyi koszt fogok megenni, mint otthon tenném 5 év alatt. De ennyi baj legyen.

A célból, hogy egy kicsit beszámoljak, mi is történik errefele, gondoltam leírom a március hónap fő eseményét, a pudzsát. Ez imádkozást jelent, amiért viszont ez a mostani különleges, hogy évente egyszer, ilyentájt összegyűlnek a falu férfiai és 108 darab, egyenként 600 oldalas könyvet felolvassanak, elimádkozzanak, hogy az év jósággal és békével teljen. Teszik ezt 15-20-an, sőt olykor 40-en is egyszerre és közel 2 héten át mire a végére érnek. Mindenki más más oldalakat kap, hogy olvasson fel hangosan és teszik mindezt egyszerre. Így az egész pudzsa emberi hangok monotom zümmögése. Namost megjegyezném, hogy szerintem az olvasás része kb. 60%-ban kamu. Nem mintha érteném, amit mondanak, sem azt amit felolvasnak, de mivel szinte mindig csak a sorok elején artikulálnak valamennyire és utána már csak kicsit tonálva búgnak, nem hinném hogy mindent felolvasnak. Igaz az is, elnézve a régió írás- és olvasástudatlanságát, már ez is nagy szó, amit tesznek. Meg különben is a szándék a lényeg.

Szorgalmasan olvasnak

Szóval vannak sokan, akik olvasnak, és páran a férfiakból főznek rájuk. Sanda a gyanúm, hogy azok akik analfabéták (Sonam főz…). Az ételek itt is ugyanazok, mint bármikor máskor, csak mivel sok emberre főznek, sokkal rosszabb. Menza effektus. Mondjuk, az igazság része, hogy egyik nap dzofejből volt pörkölt, ami azt leszámítva, hogy láttam az előző napi előkészületek higiéniai hiányosságait - ehhez képest nálunk régen disznóvágáskor műteni lehetett volna -, nagyon finomra sikeredett és gyomorszempontból sem kívánt áldozatokat.

Ez bizony dzofej

Végül, hogy minden magyarországi feministát megnyugtassak, azalatt, míg a férfiak bolondozva főznek, a nők hordják a vizet a messzi patakról. Sőt, a kenyeret is ők készítik, amiért bizony hajnali egykor kell kelniük. Errefele azért maradt egy kis piaci rés a női jogvédő mozgalmaknak.

Azóta megtudott információmorzsa még egy kis humorfaktort tartogatott. Az egészet a “Mother Association” szervezi évente és biztosítja az élelmiszert. Hát nem szép!?

Legutoljára az ígért rövid értekezés, hogy miért nem esznek nyáron húst.

Mert nincs hűtő, és nem ismerik sem a sózást, sem a füstölést.

Kelt: 2012.03.11.

PS.: A ropogtatnivalókról elfeledkeztem. Egyrészt a pirított árpa, ami tök jó, másrészt újkeletű dologként csipszet csinálnak. Méghozzá úgy, hogy szárított krumpliszeleteket hirtelen vajon, vagy olajban kisütnek. Ha nem sütik túl, akkor ez meglepően finom, és igazi krumpli izű. Niceh!

Időutazás

Chadar Trek. A legkülönlegesebb túrák egyike. Szebb akadhat, a vadregényes Zemplén az eldugott falvaival nekem közelebb áll a szívemhez. De azt hiszem, elfogult vagyok. :) De azt el kell ismerni, hogy izgalmasabb túra alig akad széles e bolygón. A befagyott Zanskar folyón télen bejutni a Zanskar völgy szívébe mindenképp izgalmas és életre szóló élmény. A sors fintora, hogy a helyiek, mint egyetlen útvonalat, amin ki és be lehet jutni a völgyből, a tél folyamán a legnagyobb természetességgel használják, és fel sem fogják micsoda nagyszerű kaland is ez. Hiába, nekik a szokás hatalma.

…

Bár azt hiszem, kicsit előrerohantam az időben. Ugyanis egy darabig, pontosan Chillingig már autóval lehet menni, addig van út a folyóvölgyben. Mi is így tettük, és csak egyedül nekem volt furcsa, hogy 12-en voltunk egy 7 fős autóban. És az is csak nekem, civilizált túristának volt szembetűnő, hogy ha valaki rosszul volt, akkor szimplán kihajolt az ablakon, hogy könnyítsen magán. Még véletlenül sem állt meg, vagy lassított a gépjármű.

A jégreszállás után nyilván az is csak nekem okozhatott problémát, hogy a jég alapvetően egy csúszos felület. Nekik valahogy az 1500 forintos gumicsizmában sikerült teljes sebességgel haladni a jégen. Az én bakancsom valahogy nem akarta ezt teljesíteni. A teljes sebességet szó szerint kell érteni, a befagyott folyó 60 km-es szakaszát a túristák 5-7 nap alatt teszik meg, a tavaly télen a faluba kilátogatók 3 nap alatt tették meg. Mi, a tucatnyi helyi meg én, másfél nap alatt. Ez bizony teljesítménytúra tempó, ami nem azért volt kimerítő, mert a kilométerre jutó szintemelkedés hasonló volt a Mátra115-höz, hanem mert végig estem-keltem, ami a végére már marhára unalmas és fájdalmas volt. Sehogy sem tudtam megszokni a jeget, nem vált belőlem icewalker ezalatt a két nap alatt.

Ritkán volt fél méternél vékonyabb a jég

Az hogy másfél nap után elértük azt a pontot, ahol már úton lehet továbbmenni,szinte megváltásnak ígérkezett. Amiért ez mégis elmaradt, az a második nap kitört hóviharnak köszönhető. Ennek következtében nem a folyónál, hanem a hágó tetején vártak minket a jeepek, hogy Zanglába vigyenek. Azt hiszem, én arra a mászásra semmilyen körümények között nem voltam lelkileg felkészülve. Kegyetlen nagy hóviharban, közel 30 kiloval a hátamon és kb. 4000 méteres magasságban meg semmiképp sem. De az az európai forma hóember, aki felért a hágó tetejére, azért nagyon boldog volt, hogy azt az estét már Zanglában töltheti.

Zangla. Tudni kell, hogy jelenleg a zanglai király területén élek és ennek folytán többé-kevésbé egy alattvalója vagyok. És ahogy lenni szokott egy rendes, magára valamit is adó királyságban, a legszebb épület (palota) a királyé. Ez itt sincs másképp, mivel az egyetlen ház a faluban, ami ki van meszelve kívülről is, az a zanglai királyé. És a második legnagyobb ház is az övé. A sok szempontból szomszéd és itt élő padumi királynak nagyobb a lakja, csak hát kicsit romosabb kívülről. Mindenben azért a helyi király sem lehet a legkirályabb - szörnyű szóvicc.

Zangla

A faluban a mi szemünkkel nézve szinte már felfoghatatlan a szegénység és a nélkülözés (vagy inkább a lehetőségek hiánya). Még Leh után is nagyon nagy a kontraszt. Bár itt is áram van esténként, még vizezettebb, és még inkább nem használható a nyugati eszközökkel. Iható vízért pedig negyed órát kell gyalogolni, hogy a közeli befagyott patak jegét áttörve lehessen merni. Így hát én is beálltam a sorba és egy kaniszterrel a hátamon megyek a patakhoz, hogy legyen elég víz Sonaméknál, ahol lakom. Aztán mióta itt vagyo,k megtanultam napi szumma 3 liter vízből megmosakodni. Nem mondom, hogy olyan tiszta vagyok, mint otthon szoktam lenni, de semmiképp nem érzem magam koszosnak, még mindig sokkal tisztább vagyok és eltökélt szándékom, hogy fogok maradni is, mint a helyiek. :) És hát a kosztban sincs nagy változatosság. Rengeteg rizs, zöldség szárítva van nyárról, kevés a “friss” dolog. De legalább húst is esznek. Nem annyit, mint nekem mondták még otthon, de gyakran és általában yak húst. Amit mivel kuktában főznek és általában egy rágós húsdarab marad. De legalább jót tesz az ínyemnek és nem sorvad el :)

A helyi főutca

Ha itt abbahagynám, akkor pont a lényeg, az egésznek a lelke maradna ki. Mert itt, a sanyarú körülmények ellenére is valami bámulatos boldogság lengi be ezt az alig 500 fős kis uradalmat. A nélkülözés és a kemény élet ellenére is mindenki mosolyog és kedves. Élvezik a telet is, mert a nap rengeteget süt, emiatt a mínusz 10 fokban is jó melegen érzi magát az ember. Üldögélnek, beszélgetnek a napos házfalaknál gyűlve, engem is mindig megpróbálnak bevonni, aminek egyszer vagy az lesz a vége, hogy rájönnek, hogy nem tudok ladakiul, vagy pedig én kénytelen leszek megtanulni. Az idősek pedig imádkoznak egész nap, általában a házak tetején, és az állatok hangja mellett az ő imamormolásuk az, ami “zajjal” betölti az amúgy hihetetlenül és tökéletesen csendes vidéket. Meg az esti röplabdameccsek hangzavara. Úgyanis az ifjak és középkorúak minden nap késő délutántól sötétedésig röpiznek. 8-an, 9-en vannak egy csapatban, kicsit kaotikusan, de ez senkit nem zavar. A hangulat óriási, állandó a nevetés, és néha a pályán párosodó szamarak odébbrugdosása is nehezíti a csapatok körülményeit. Ezalatt a kisebbek a helyi HOTE-L (sic) előtt gangelnek, és versenydekáznak különböző fonalakból meg egyéb kacatokból készített labdaszerűséggel. Ebben azért az szomorú, hogy sokkal jobban tolják, mint ahogy én tudnám.

Nem a kép ferde, a pálya lejt

Mindeközben pedig láttam és segítettem a vajkészítésben, és minden reggel frissen sütött chapati pita vár a hideg házi aludttejjel. Utóbbi nekem új értelmet nyert, és átverve érzem magam, hogy eddig miket adtak el nekem a boltban. Az igaz, hogy itt a konyhában minden étel egyszerű és kevés a változatosság, de ami van, az igazi és “bio”. Azért nálunk ez nem már nem feltétlen van így.

Szánkó hiján

Zárásként pár gondolat ömlesztve:

Furcsa volt látni, hogy az egész falu él, méghozzá vidáman. Elsőre nehezen volt érthető nekem, hogy hogy nem akar innen mindenki Lehbe menni, mégis csak modernebb. Aztán pár hét ittlét alatt már kezdem érteni. Ez a fajta élet, életforma csak errefele létezik. Már Lehben is kihalt, nemhogy bárhol ahol még “jobbak” és modernebbek a lehetőségek.

Ha szívemre teszem a kezem, akkor itt nem egyszerű utazó vagyok, hanem időutazó. 100-120 évvel bizonyos értelemben visszamentem az időben. Persze valahol sejtettem, hogy ez vár majd rám és örömmel néztem a dolgok elébe. Meg is kaptam rendesen. Megízlelhettem, hogy is élhettek őseim.

Ezért ha egyfajta szubjektív objektivitással nézzük, akkor én azt mondanám, hogy Zangla már a 4. világ. Itt szinte minden modern vívmányért meg kell keményen küzdeni. Internet 30 km-re, de ha hó van, akkor oda sem lehet eljutni, mint ahogy sehova máshova sem. Mobil térerő és csak egy helyen van a faluban, mindenki oda jár telefonálni és mindenkinek megvan, hogy hol és hogy tartsa a mobilt a kezében hogy tudjon hívni. A modern világ senkiföldjén tengődöm.

És még egy dolog, mikor ezeket a sorokat írom, már negyedik hete nem jutottam internethez, és igazából baromira nem hiányzik. Persze nem azt mondom, hogy otthon nem fogok megint órákat a net előtt lógni, csak nagyon könnyen és simán van élet nélküle. Ezt örömmel vettem. Ami viszont hiányzik, az az email és remélem érthető, hogy milyen különbséget értek a kettő között.

És a hires palotája

Egy kis ízelítő a várva várt fotókból:

Vannak dolgok…

Kezdetben arra gondoltam, hogy több kisebb posztban fogok beszámolni a benyomásaimról, érzéseimről, mindig egy-egy témát kiemelve. Ezt az elképzelésemet aztán sok minden meghiúsította, legfőképpen az áram szükössége. Úgyhogy most, hogy kis életet leheltem a gépembe, megpróbálok mindent összefoglalni egy hosszabb posztban. Pontosan az energiahiány miatt képek sem lesznek egyhamar, lehet hogy soha. Sorry érte!

Az utazásban számomra egyetlen rendkívüli esemény volt, mégpedig a repülőgép ablakából megpillantani a Himalája vonulatait. Döbbenetes és lehengerlő látvány. Ehhez képest az Alpok vagy Kárpátok viccnek tűnnek. Aztán a megérkezést követően már voltak dolgok. Első meglepetés a reptér volt. Mondták nekem korábban, hogy egy csík aszfalt, na de azért ezt látni kell. Különben nem hinné úgy istenigazából az ember. De a sokk, az csak ezután jött, mikor is bevitt a taxi a városba. Kínomban hirtelen nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak. Azt hiszem előbbit tettem, mindenesetre a látottakra semmiképpen nem voltam felkészülve. A látványnak az a része nem zavart, hogy a poros utakon csacsik, tehenek, és sok tucatnyi kóbor kutya csatangolt, vagy heverészett. Ami megdöbbentett, az a rengeteg, kupacokban álló szemét és a mindent elborító szar. Utóbbit szó szerint kell érteni, nem egyszer fordult a pár nap alatt velem elő, hogy más irányt kellett néznem, mert amerre menni akartam, arra csak a fekálián át vezetett volna az út. Ráadásul minden jeges, és valahogy ott pont nem szerettem volna elcsúszni. 2 vagy 3 napig is ennek a hatása alatt voltam. Európai szemmel gyomorfogató. Amúgy a város, Leh, téli álmát alussza. A boltok nagyobbik része még zárva van, bár érezhetően több bolt van nyitva, mint volt pár nappal ezelőtt. Látnivaló olyan sok nincsen, főleg hogy ami van, az is zárva. Persze, ha szerencséje van az embernek, akkor külön neki kinyitják, mint tették velem a palotánál. Viszont mindenért kárpótol a látvány. Bármerre néz az ember mindenhol 5-6000 méteres hegyek veszik körbe a várost. Hála pedig, hogy szinte mindig süt a nap, igen könnyű gyönyörködni a tájban.

Azt hiszem, ez a nap az oka annak is, hogy milyenek itt az emberek. Egyszerűen mondva végtelen kedvesek még itt is a városban, de hát ennyi D-vitamin mellett nem lehet szomorúnak lenni. A nyitottság, kedvesség, szeretet, amivel körülveszik a egymást és családjukat és környezetüket nagyon is figyelemre méltó. Jól példázza, hogy mikor beültem egy kávézóba (rohadt nehéz volt olyat találni, ami nyitva van) inni egy kávét, egy helyi tag, aki utánam jött be, megkínált a sütijével, pedig nem ismertük egymást, és nem is mellém telepedett le. Erre nem tud mást mondani az ember mint, hogy Julee. A másik oldaluk viszont nem ennyire pozitív. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy tudnak ilyen környezetben élni, hogy hogy nem képesek jobban vigyázni saját maguk közvetlen környezetére. Az olyasfajta igénytelenség, amit nem tudok nekik még megbocsátani, és azért sem mert nem akarom elhinni, hogy mondjuk 100 éve is így éltek. Sokkal inkább tűnik nekem ez a “civilizációsodás” ártalmas velejárójaként. Mondjuk, akik több száz év nyugati társadalomtól való “lemaradást” a félcigány indiaiaktól akarják bepótolni, nem sok jóra számíthatnak. (Persze néhány évtized alatt nem várhatunk tőlük csodát. Nekünk 20 évünk volt megtanulni a demokráciát - angol WC használatát már jóval korábban elsajátítottuk - és mégsem ment valami jól.) Ahogy még most látom, hogy kinek milyen a portája, udvara, az lényegtelen a társadalmi megítélés szempontjából, de a hamisított (vagy esetleg nem) Ray-ban szemüveg abszolút státuszszimbóluma a középrétegnek. (Külön örülök, hogy ezt előre láttam valamilyen szinten, és én is elhoztam a saját hamisított réjbenem. Kelleni fog, ha villantani akarok egy kis gazdagságot.)

Az ételekről: Arról nem tudok még nyilatkozni, hogy Zanglában mi lesz, de azt el tudom mondani, hogy itt rizs alapú élettel találkoztam. Arra tesznek rá valamit. Tegnap például valami nagyon extra lehetett, mert volt benne karfiol is. Szerintem mirelit kínai zöldség mix volt. Én legalábbis így azonosítottam be. Az elmúlt napok kicsit izgibb volt abból a szempontból, hogy nekem inkább hagyományosabbnak tűnt az, ami az asztalon elém került. Többféle zöldet, borsót, és talán még kölest, vagy valami másféle golyócskákat tartalmazott. Ételeik, amit eddig ettem, egyszerűek, de ízletesek voltak. Amúgy az evést itt vagy kézzel, vagy kanállal művelik. Ha kézzel, akkor a hús megfogása mellett a praclijukkal gyúrnak rizs+feltét-ből gombockákat és azt tömik magukba. Ha kanállal esznek, akkor utóbbi műveletsor nem áll fenn. Mondjuk a kést azért ismerhetnék. Én személy szerint még maradtam a kanalas megoldásnál és nem csak azért, mert alapvető higiéniai problémáim vannak azzal, hogy egész napos mocsok után az ételhez nyúljak. Kanállal enni európai és posh.

A legnagyobb problémát minden közül az áram okozza. Van ugyanis, hogy télen csak 6 és 11 között van este áram, az is valami vizezett szar, mert a telepemet 5 óra alatt is csak félig tölti fel, emiatt aztán mindig ki kell sakkozni, hogy azzal éppen mit töltsek fel. A döntés meg többnyire nem a számítógépemre esik. Nem gondoltam volna, hogy ennyire bosszantó lesz ennek a hiánya. Aki nyáron jönne ide mellesleg, abban a reményben, hogy akkor kevesebb a szar az utcákon - ezt én is nagyon szeretném hinni - még abban a luxusban is részesülhet, hogy egész éjjelen át lehet az áramra számítani. Illetve akkor meleg vizes zuhany is lehetséges. Legalább is a guest house, ahol megszállok, így hirdeti magát.

Magamról röviden annyit, hogy a hosszúra nyúlt búcsúhetek és éjjeli kimaradások miatt egy alapos megfázással indítottam az akklimatizációt. Ezt nem érdemes utánam csinálni, eléggé pokollá tette az első napokat. A betegség miatt nem volt mit tenni, el kellett mennem a helyi patikába. Mondjuk a patika inkább egy bódéhoz hasonlatos, ahova bementem, mondtam mi kellene, és a figura (szerintem muszlim volt, itt elég sok az oszama féle ember, meglepő vagy kevésbé meglepő módon) kivett egy kartondobozból egy nekem megfelelő gyógyszert. Tycold a neve, ebben is paracetamol van, valamire tehát jó. Mielőtt a poén lemaradna, nem egy doboz gyógyszert adott, hanem egy levélnyit. Semmi info, vagy csomagolás. Kérdeztem hogy szedjem amire ő magabiztosan 3x1 mondott. Meggyőző volt, megfogadtam a szavát, és azóta sem merült fel a kétség legkisebb szikrája sem. Hála a gyógyszernek, vagy az elmúlt napokban bevett több grammnyi aszkorbinsavnak, úgy néz ki, hogy a nátha a múlté, és az akklimatizáció is megvolt. Így az első gyötrelmeken túl, máris szebben látom a világot. Tervezgetem pár nem túl magas, közeli csúcs megmászását, bár a helyiek szerintem oda iskolakirándulnak. Szóval nem lehet vészes. A tisztálkodásba is egész jól belejöttem. Egyrészt az igényeim egy elég meredek zuhanórepüléssel nyitottak, annyira nem zavar már az sem, hogy veszett zsíros a hajam. Másrészt hála a Műegyetemen eltöltött 7 kerek évnek, megtanultam, hogy lehet egy vödör vizzel alaposan és kielégítően megmosakodni. Az, hogy ezáltal magas befolyó ammónia koncentráció alakulna ki a szennyvízben, több szempontból sem érdekes. Egyrészt ügye, nincs ami direktbe tisztítaná, másrészt a szennyviz az utak mellett, nyíltszíni árkokban csordogál, ott meg a helyi viszonyokhoz már kivállóan alkalmazkodott mikroorganizmusok megteszik a magukét.

Na de mielőtt nagyon bemennék a szakmába, abbahagyom.

Azt hiszem elkezdem újra! Vagyis inkább azt mondom, hogy megint megpróbálom. Nekiveselkedem a blogírásnak. Nem ez lesz az első kísérlet, volt már blogom, de nagyon hamar a hamvaiba hullt, elsősorban az elszántság és az írnivalók hiánya miatt.Ezen szeretnék most változtatni. Azt, hogy megvan-e a kellő elszántság és főképp kitartás csak remélni tudom, és bízom benne, hogy a jövő tartogat nekem annyi izgalmat, hogy kedvem is legyen írogatni.

Stay tuned, more to come!

Lassan felfűtjük a kazánokat!