Felejthetetlen élmény volt ma reggel békedíjasként ébredni és ennek értékéből vajmi keveset von csak le, hogy 500 millió egyéb egyéb ürgével osztozom ezen. Hiszen 28 éve én is keményen küzdök, hogy körülöttem béke meg budha legyen minden. Tizenéve leszoktam a verekedésről (bár akkor azt senki nem ismerte el díjakkal) és manapság mar a románokkal szemben is csak békésen, egy füstös kiskocsmában, hasamon pihentetve a sört lépek fel verbális agresszióval.
 

Peace, flowers, freedom, happiness.

ui.: Barrosonak pedig az tisztelettel azt üzenném hogy a díjjal járó pénzösszeg rám eső részét legyen má’ kedves a koreai számlámra utalni mert azon most nincs pénz, pedig nagyon kellene.

Basszus, komolyan azt hittem hogy azért a világ kevésbé sárgábbik felén már rég lecsengett ennek a muksónak az imádata, erre ma reggel látom, hogy ott virit az origon. Azzal ugyanis már egész jól  megtanultam együtt élni, hogy itt napi 10-szer jön szembe velem mindenféle információcsatornán. 

Viszont én nem értem. Nézzünk már rá, elsőre azt hittem, hogy ez csak valami poén. De nem, ez komolyan gondolja. A csávó maga meg, hat én nem tudom. Nem jóképű, nem humoros, nem vagány, nem gay, senem metroszexuális, vagy egy sármos macho. A kamerák előtt is úgy szerencsétlenkedik, mit egyszeri szűzgyerek a kuplerájban. Baszki, még a koreai csajok is magasabbak nála a klippben. 

Aztán meg valójában gy  34 éves, kétgyermekes családapa (respekt), szívni sem tud rendesen, kétszer volt sorkatona a gyökér mert elsőre elmismásolta a szolgálati idejének egy részét, így büntiből kapott újabb 2 év jutalmat (Bezzeg édesapám! A sorkatonaság alatt szolgálatban átaludt egy országos riadót, aztán csak nem tüntették ki.), és 1999 óta bohóckodik mint táncdalénekes.

Mindegy, nem értem, de azt hiszem ez a válasz. Meg az hogy 42.

Ma este meg csak azért is Gangnam-ba megyünk bulizni. 

Ps: a laborban elvégzett gyors közvélemény kutatás szerint humoros. Szerintük. Nekik.

Like

Legjobb tweetfolyam ever: @flycolony

Info itt. Megtekintheto pedig itt.

PS: Es igen, ujra melegszenek a kazonok a gephazban. 

A Zanglai Tükör - End of an Era

Újra bejelentkezek a zöld szigetről, és mi tagadás, ez lesz az utolsó a sorban. Eljött az idő, és miközben ezeket a sorokat írom, már nagyban pakolok és készülődök.

Persze az elmúlt időszakban is történtek dolgok a faluban. Volt jópár kisebb pudzsa, illetve jómagam egy helyi esküvőn is résztvettem. Mivel általában mindenről olyan hosszan írok, amilyen élmény volt, többet erről nem is szeretnék írni. Inkább majd élőszóban. Amiről viszont úgy érzem, még írni kellene, maguk az itt élő emberek. Eredetileg ezt egy külön posztban szerettem volna megírni, de erő és idő híján nem valósult meg, viszont fontosnak tartom annyira, hogy ha keveset is, de írjak azokról, akikkel nap mint nap találkoztam és az elmúlt hónapokba életem részei voltak.

Ha fontossági sorrendben haladunk akkor azt kell hogy mondjam, hogy sokkal boldogabb és gondtalanabb emberek ők. Nincs stressz, sem az ezzel járó civilizációs betegségek, élethez egyszerűbben és elfogadóbban állnak. Mondjuk, ilyen zord vidéken nem feltétlen lehet vitézkedni. Érdekes az is, hogy bár egy tökéletesen csendes és zajmentes világban élnek, ordítozva beszélnek, és amit csak fel lehet hangosítani azt bizony max-ra tekerik. Fárasztó nagyon akár csak egy óra is a helyi buszon. De végtelenül kedves és vendéglátó emberek, mindig kínálnak azzal, ami éppen nekik van. Illetve sokszor hívnak meg maguk kis otthonába. Idővel persze ez ott marha fárasztó, egyrészt mert nagyon erőszakosan kínálnak, sőt szó szerint rászólnak és sürgetik az embert, hogy fogyasszon és nagyon nehéz leállítani őket. Tanulni kell. Másrészt meg, állandóan rátöltenek, egy korty után is attól függetlenül, hogy bódító, vagy nem bódító italról van szó. És csak félig ette meg az ember a tányérján az ételt, már pakolják az újabb adagot. Persze mindezt csupa jószívből és vendégszeretből végzik. Ó, és még egy dolog. Összevetve a közelben élő muszlimokkal, ők imádják az élénk, vidám színeket mindenben: piros, sárga, rózsaszín, stb. Rendben lenne a világ nagyon is, ha csak ilyen emberek élnének, és még mindig meglenne a lehetőség, hogy valaki feltalálja a mobiltelefont, vagy az internetet.

Azt hiszem, a hosszú, itt töltött évezredek alatt amellett, hogy kicsit beltenyészesek lettek, nagyon is megtanultak alkalmazkodni ahhoz, ami itt körbeveszi őket. Kivételesen ők olyanok, hogy nem feltétlen akarják a világot mindenáron a saját akaratuk szerint megformálni. Elfogadják olyannak, amilyennek, és ezt követi életük minden mozzanata. Az egyszerűség őszinte boldogságában élnek.

Végül egy személyes gondolat.

Mielőtt elindutam, sokan értetlenkedtek, hogy miért megyek egy ilyen helyre, ilyen hosszú időre. Mondták, hogy elég egy hónapot vagy kettőt itt tölteni ahhoz, hogy megtudja az ember ők hogyan is élnek. Most már tudom, hogy nem volt igazuk. Akkor is éreztem, de most már tudom is. Én nem látni, és még csak nem is átélni jöttem ide, hanem hogy megéljem az életüket. Hogy lássak egy másik perspektívát az élethez, és saját magamhoz ugyanúgy. Hogy tanuljak és tapasztaljak mindebből.

Nem állítom, hogy minden pillanata felhőtlen öröm és boldogság volt, de ahogy rohannak el mellettem a másodpercek, amit még itt, ebben a kis falucskában töltök, egyre csak erősödik bennem az érzés, hogy minden itt töltött idő megérte és a jövőben még kamatoztatja magát. Még sok minden persze zavaros. Nehéz egy ilyen periódusát az életnek még a vége előtt kiértékelni, és a pár sorban összegezni az esszenciáját. Mindenesetre azt érzem, hogy képes vagyok a világunkat olyan szemszögből is nézni, ahogy kevesen, és olyan tudást és tapasztalatot szereztem, ami keveseknek adatik meg és ez idővel és Isten segítségével életre szóló bölcsességé érhet.

Persze mint mindennek, ennek is van másik oldala. Mert bár lenyűgöz, ahogy itt, az eldugott Zanskarban az emberek milyen egyszerűen és viszonylagos boldogságban élik az életüket, én már egy másik világ fia vagyok. Egy olyané, aki megkóstolta a modern világ cukros mázát. Aki pedig egyszer már megízlelte az édeset, mindig vágyni fog rá, nem fog tudni lemondani róla, hiába jár rengeteg ártalommal. Kár tagadni, én is csak materialista maradok egész életemre.

De szerettem itt lenni. Nagyon is. Viszont itt a vége, és nem csak ennek a pár hónapnak, hanem egy hosszú és izgalmas korszaknak is az életemben. Sok-sok év bolondozást és kalandorkodást fejezek be. Le kell jönnöm a hegyről, ahogy Hans Castorpot is leszólította az élet és tettvágy a Varázshegyről, úgy teszi most ugyanezt velem. Csak remélni tudom, hogy ennek a történetnek a főhőse nem olvad majd ugyanúgy fel a hajnali sűrű ködben, miközben elszántan törtet a célja felé, és azért mindenki számára többé vagy kevésbé, de látható marad.

Ezzel a gondolattal zárom a zanglai sorokat.

Minden jót! Julay!

Kelt: 2012.06.10

A Zanglai Tükör - A Varázshegyen

A már rendhagyónak mondható receptszekció is folytatódik. Egy aprócska, de annál nagyszerűbb recept, vagyis inkább fűszer lesz ma soron. Nevezetesen a zöld kardamon, ami a teával egyszerűen isteni. A teavizet ezzel együtt forraljuk (fél literenként egy szemet belemorzsolva), és így forrázni a teát. Ízlés szerint édesítjük, citrom ne. Nagyon, nagyon fincsi.

Sokadszorra is nekiveselkedek, hogy írjak pár sort arról, mi is zajlik északi szélesség 33 és keleti hosszúság 76 fokán. Bár azt is meg kell, hogy valljam, hogyha nem írnék naplót, akkor talán fel sem tűnne, ahogy mennek a napok. Furcsa vidék ez, szinte megáll az idő, pedig ez völgyben van, nem is hegyen.

Nézzük hát szépen sorjában. Egyrészt visszatért a mészáros Zanglába. Szegény kis leopárd nem talált úgy látszik magának jobb dolgot, megint bepróbálkozott a zanglai szénán nevelkedett barikákkal. De most sikerült befogni a helyieknek és kapott is egy 24 órás előzetest a zanglai kultúrban. El lehet képzelni, hogy milyen sokat és gyakran használják a kultúrt, ha oda bezárnak egy vadállatot. Én is csak onnan sejtem, hogy az lehetett a kultúrház, mert a terem egyik végében volt egy betonból készült színpadszerűség. Amúgy nem hiszem, hogy a fogvatartás körülményeivel az Amnesty Internationalnek sok baja lett volna, egyrészt mert egy hóleopárd nem igényel priccset, másrészt pedig még 1 kg húst is kapott vacsira a helyiektől. Nem lehet rájuk mondani, hogy szívtelenek.

Másnap pedig jöttek az erdészettől Padumból, hogy elvigyék messzire a falutól. Ez pontosítva azt jelenti, hogy egy rendőrségi, Gypsy típusú dzsippel - Istenem, hogy az indiaiaknak milyen őszinte önkritikájuk van! - kijött egy rendőr és 4 civil ruhás akárki, majd egy fél órás teázgatás és mezőgazdasági traktorok bérleti díjának megbeszélése után megkezdődött a befogás. Ami a következőképp történt: a kis párduc az egyik sarokban félelemtől remegve viselte, ahogy több mint egy órán át fényképezik és videózzák vakuval - a végén én már szívből sajnáltam a macseszt. Mikor végre mindenki megcsinálta a maga felvételeit, egy vastag zsákvászon segítségével 5 perc alatt befogták és több, mint egy órás autóút után a Zanskar folyó mellett szabadon lett engedve. Remélem, hogy többet nem jön vissza és megtalálja a helyét a természetben. Sajnos kell is reménykedni, mert nagyon fiatal (kb. 1 éves) állat, és ilyenkor még jócskán az anyjával kellene mindenféle ínycsiklandozó, a hegyoldal tövisein nevelkedett kőszáli kecskére vadásznia. Így nem tudom, hogyan állja meg a helyét egyedül, amikor a mormotán kívül minden állat nagyobb még nála. Ő még csak egy fiatal királyfi, és messze van, hogy az állatok királya legyen a Himalájában.

Az április vége nekem is nagy változást hozott. Ugyanis költöznöm kellett, 2 hónap után átköltöztem Sonamtól Dorsayhez. (Nyilván mindenkinek sokat mondanak ezek a nevek.) Ez kicsit szomorú, mert szerettem ott lenni, és Sonamot kifejezetten megkedveltem. Viszont mindezt kompenzálta az életkörülményeim javulása. Egyrészt, mivel nézőpont kérdése, hogy első, vagy utolsó ház az új helyem, én optimistán az elsőnél maradnék, így van térerő az ablakukban. Szinte már mindig fel lehet hívni. Másrészt kereken 80 nap után le tudtam fürödni. Persze magamra kell a vizet borítani, de ettől függetlenül bizony ezt a világ minden szegletében fürdésnek hívják. Ja, és mindezt már meleg vízzel. Álmodni nem mert luxus ez nekem!

De nem is tudtam igazán felfogni ezeket a változásokat, mert a költözés másnapján már úton voltam megint, ekkor már legalább 4 napja járható volt az út Kargilba. Én pedig ifjú titánként a megnyíló világ szárnyán végigdöcögtem 3 nap alatt a 460 km-es utat Lehbe. Elég edzettnek érzem már magam az itteni körülményekhez, de az engem is meglepett, hogy az egyetlen, 234 km-es út, ami a világgal összeköti a Zanskar völgyét, 200 km-e egyszerűen földút. Rajta meg 20-al rázkódik végig az ember.

Az pedig kifejezetten érdekes volt, hogy ennek a V alakú völgynek az a fele mennyivel hidegebb, szelesebb. A természet hetekkel el van maradva a zanglaihoz képest. Ki merem jelenteni, hogy Zangla a Zanskar riviérája. Műút, “meleg”, relatíve kevés szél. Sonam mesélte még nekem, hogy a régi öregek is mindig azt mondták, hogy a legjobb hely élni errefelé Zangla. Hell, they were right!

Lehben a tervezett 3 nap helyet kerek 1 hetet töltöttem, kellett ez az idő, hogy minden ügyes-bajos dolgot el tudjak intézni. És ugye ígértem, hogy megkövetem Leht. Mert bizony meg kell. Anno februárban, amikor megérkeztem Magyarországról még a hazai szememmel láttam mindent. Most Zanskarból érkezvén teljesen más szemszögől tekintettem a városra. Áldottam, hogy mindig és jó internetkapcsolata van, hogy meg lehet szinte mindent kapni, ami kellhet, végre tudtam rendes kávét inni. Már-már kozmopolitának hatott a város. Persze mindezektől még nem szerettem meg. Még zajosabb, még szmogosabb, mint télen, és rengeteg a nép. Zavart, hogy mindenfelé emberek vannak, hogy nincs meg a lassú, nyugodt, Zanglában megszokott tempója az életnek.

Ezek után jó volt 3 nap utazás végén visszaérkezni Zanglába, megszabadulni a Zik-zik guest houseban összeszedett bolháktól, és megint csendben, ismerős arcok által körülvéve sétálni napnyugtakor, hogy a HOTE-L előtti esti társasági életben kicsit én is részt vegyek. Mégis csak valamennyire ez most az otthonom. Az otthontalanság otthona.

Kelt: 2012.05.07

Egy nap az iskolában

Ha lehet ilyen feltételezéssel élnem, akkor talán ez az egyik leginkább várt poszt. Milyen is itt Zanglában az oktatás? Ha rövid akarok lenni, akkor más. Ha csak egy kicsit hosszabb, akkor el kell képzelni a magyarországi skanzenben még látható falusi iskoláknak az akkori szellemét és mentalitását. Így már egész közel járunk ahhoz, amit itt folytatnak oktatás címszó alatt.

Persze azért még lehet részletezni. Az iskolába összesen olyan 45 gyerek jár. Nyilván a létszám napról-napra változik, de nem azért mert betegek, hanem mert sokszor kell besegíteni otthon, vagy a földeken a munkába. És ilyenkor írnak a szülők angolul egy szívhez szóló levelet a tanároknak, hogy ma sajnos nem tud a gyerek a suliban megjeleni. Azt még pontosan nem tudom, hogy hány ilyen levélsablon kering a faluban, de azt tudom, hogy aki tud írni, az anno nagyon jól megtanult másolni, és emiatt pontosan másolják át a hibákat is. Ez persze nem akkora baj, mert ők ugye nem tudnak angolul, és hát a tanárok egyike sem végzett Oxfordban, talán nekik  sem tűnt fel eddig.

Az iskola amúgy, mint már írtam, relative új épület, de az meglátszik, hogy az építése óta nem volt felújítva. Nincs olyan osztályterem, ahol ne lenne legalább egy betört ablak. A padokból a csavarok is már rég kiestek, úgyhogy az átlagosan 5-6 fős osztályokban mindig van legalább egy gyerek, aki az éppen aktuális céljai eléréséhez felhasználja a padok immár mobilis írófelületét valaki ellenében. De legalább egész jól fel van szerelve, bár lehet hogy én már túl régóta élek itt. Úgyanis pl. van a gyerekeknek egy szettnyi krikettfelszerelés, aztán a legtöbb teremben már van whiteboard. Ez nagy előrelépés, mert eredetileg a vakolt fal egy feketére festett része volt táblának kinevezve. Persze míg nem érnek ide a digitális táblák, addig azért még akadnak problémák. Nevezetesen, krétát mindig vadászni kell, mert már alig van, lévén, hogy nem használják a régi “táblákat”. Kincstári alkoholos filc a whiteboardokhoz pedig nincsen, mert drága, minden tanárnak sajátja van. Bár tudom, hogy nem vagyok igazi tanár, otthon is csak tanársegéd, vagy ha úgy tetszik tanseg voltam, nekem nincs ilyen filcem itt. Próbáltam venni, de még a city-ben, Padumban sem volt a papír-írószeresnél. (Engem ez valahogy nem lepett meg.) Így hát én egyedül, vagy a gyerekekkel, de az “órák” elején termeket járva krétát kell vadásznom. Ami még iskolai felszerelésnek mondható, az néhány ladakhi emlős- és madárvilágot bemutató poszter, abc-k kicsiknek, és térképek. Utóbbiból meglepően jól van a suli felszerelve, például legalább két Afrika térképről tudok. Az szinte említésre sem méltó, hogy az iskolában én nem találtam, csak egy India térképet, azt is szinte cafatokban, mintha a kutya szájából tépték volna ki, átélve egy képzelt indiai trianont. (A földgömbökről, illetve azok pontosságáról pedig már küldtem egy képet. Ha igaz ami ott ábrázolnak, akkor lesz még Párizs magyar falu.)

Még egy dolgot vettem észre, ami nagyon is úgy néz ki, hogy teljesen mindegy hol van az emberfia a világban, nem igazán változik és az univerzumun nagy konstansai között szerepel. Nevezetesen a suli WC, vagyis inkább sulipottyantós állapota, amit csak a szájon át távozott gyomortartalommal tudnám jellemezni. Azonban, mint minden valamire való általános suliban, itt is van tanári WC, ami suprise, suprise jobb állapotú. Nem sokkal, de legalább már elviselhető.

Viszont most már reggel 9 óra is elmúlott, bújjunk bele az iskolai uniformisunkba - mert itt bizony van és kötelező is hordani -, a kis kockás ingünkre húzott kék egyenpulóver könyökén és vállán lévő szakadásokkal ne is törődjünk, és induljunk a suliba. Menet közben még meg lehet állni, és a többiektől is elkérhetjük a házit lemásolni. Ha beértünk, akkor egy nagy lendülettel vágjuk a táskánkat az udvaron lévő, az egyes osztályokhoz tartozó táskakupachoz, úgyis ott lesz az óra megtartva (a nap meleg, a termek meg hidegek), és irány játszani. 10 órakor pedig hozzák a dobokat meg a cintányért, kezdődik a reggeli gyülekező, -torna, -ima és létszámolvasás. Úgyanis a 10-kor induló iskola ezzel a közel 30 perces merev és elég militáns szertartással kezdődik. A torna kimerül a törzshajlításban, viszont nem árt figyelni a névsorolvasásnál, mert ott bizony nem mondanak neveket. Minden gyereknek az egyes osztályokban megvan a sorszáma és jaj annak, aki nem figyel oda, a tanári “harag” lecsap rá, persze csak nevelő szándékkal. Végső vigyázállás után már jön is a “Hátra arc!” és katonás rendben minden gyerek  menetelve masírozik is az  udvar  megfelelő sarkába, indul az oktatás.

Az egyes tanórák 40 percesek lennének, szünet nincs, és elvileg minden osztálynak van órarendje, de itt sokkal inkább a spontaneitás elve érvényelsül. Mivel általában kevesebb tanár van mint ahány osztály így olyan óra van és ott, ahol és amilyen tanár az osztállyal van, meg persze hogy mit van kedve tanítani. És ezután nem meglepő, hogy az, hogy mikor kezdődik és végződik egy óra azt nem a iskolacsengőként funkciónáló gong határozza meg, hanem hogy mikor lép be és ki az osztályból a tanár. Az egyetlen szünet a napban az egy órás ebédszünet. Ez többnyire a játékról, azon belül a krikettről szól. A gyerekek 5 perc alatt betolják az ebédjüket kézzel, ami többnyire rizs. Ha pedig a testvérek együtt járnak az iskolába, akkor tányér hiján egy kitépett füzetlapra vagy könyvre felezik meg a napi porciót a közös kis ételhordóból.

Így megy minden egyes oktatási nap a hét 6 napján. Nyilván 3 óra fele már nagyon lazul a fegyelem, a gyerekek mindenfelé rohangálnak, a tanárok meg kezdik unni a napot. Szombatonként meg már tényleg kemény dolog bármit is oktatni, inkább a kertet csináltatják a gyerekekkel, délután meg a nagyobbak nekiállnak kicsit takarítani az iskolában, vagyis felsöprik a termeket.

Amúgy érdekes volt látni, hogy itt még nincs meg a fegyelmezésben a nyugat-európai szemlélet. Magyarán egész liberális skandináv oktatási rendszer kapna úgy ahogy van szívrohammal kísért agyvérzést, ha látná mi folyik itt. Az igen aktív gyerek között rendet és fegyelmet tartani nem könnyű, úgyhogy a tanárok is alkalmazkodtak ehhez. Azokat, akik a tanár pálcájának hatósugárán belül rosszalkodnak bizony, bizony érheti egy erőteljes suhintás. Aki meg távolabb van, jobb ha fél szemmel mindig a légteret figyeli, mert bármikor tarthat feléje egy kisebb kő, figyelmeztetésképpen. Ha pedig ez nem elég, akkor jókor kiosztott tanári pofon a fegyelmezés következő szintje. Illetve, és ez a kedvencem, gyakran van az, hogy az egyik gyereket tanári utásításra és biztatásra az osztály többi tagja pofozza fel. Például ha nem csinált valaki házifeladatot, és az egész a legviccesebb, hogy csak akkor jöhet a következő pofozó a sorban ha a kioszott ütést megfelelőnek ítélte a tanár. Bizony van olyan aki 3-4-szer is próbálkozik a társán. Végülis teljesen jogos, a pofont is meg kell tanulni adni, meg kapni is.

De van az éremnek egy másik oldala is. Meg kell azt is vallani, hogy tanárnak lenni sem leányálom errefelé. Sokszor és sokat lógnak ők is, és ha van bármi fontosabb, mint például egy ijászbajnokság a szomszéd faluban akkor bizony azt választják munka helyett. Mindez történik azért mert a 7 tanárból aki itt tanít csak egy zanglai, a többieket valamelyik másik faluból rendelte ide a helyi kormányzat. Távol vannak a családjuktól, a falujuktól, a földjeikől amit nekik is meg kell művelni. Emellett az itteni körülményeik sem a legjobbak. A tavasz beálltáig, egy 3x5 méteres helyiségben laktak 5-en, úgy hogy ott ettek, főztek, aludtak és mosakodtak. Ezek után kicsit érthető, hogy ha tehetik akkor húznak el vagy haza. Valahogy itt sem igazi a megbecsülésük, legalábbis az állam oldaláról.

Zárógondolatként pedig egy true story, hogy hogyan megy a gyereknek az iskola. Sokszor tartok matekot, bár a legtöbbször ez elég nagy hajtépés. Most már látom, és nem félek attól, hogy innen a közeljövőben egy Nobel-dijas is kekerülne. Persze az is igaz, hogy a tehenet meg százszor ügyesebben fejik meg nálam. Ettől függetlenül, azt fájdalmas volt látni, hogy a 7.-esek 84:2=? egyszerű számpéldát úgy oldották meg hosszú percek alatt, hogy a 2-höz egyesével hozzáadtak kettőt, és tették mindaddig amíg eljutottak 84-ig. Persze így sem nem volt jó az eredmény mert elfelejtették, hogy hányszor is adtak kettőt hozzá. De így is csak az osztály fele számolt, a másik felének ez már túl nagy szám volt ahhoz, hogy egyáltalán hozzá tudjon kezdeni. Hát itt így vannak a dolgok…

De már szól megint a gong, az utolsó, jó erősen és sokáig, hiszen a gyereknek kiváltság megszólaltani, és ha tehetik akkor sokáig teszik. Mire felpillantunk már mindenki egyszerre felpattant és a őrült tempóban elindult hazafelé a földeneken át. Sok van még a mai napból hátra és krikettezni is szeretnének este.

Kelt.: 2012.05.03

Azt hiszem a következő posztban megkövetem Leh-t!

GYILKOSSÁG ZANGLÁBAN

Megtörtént amitől mindenki rettegett. A Gonosz bűntől szennyes ujja megérintette Zanglát- Nem is akárhogy! A létező legsúlyosabb bűntényt követte el, rögtön az első éjszakáján a faluban. Gyilkosság. Nem is egy, egy éjszaka alatt négyesgyilkosság helyszíne volt a falu. Döbbenet, rettegés, és félelem let úrrá az embereken. Mindenki tudta, hgoy legközelebb hozzá látogathat el a gyilkos. Az első éjszaka mészárlásának történetét csak az áldozatok tetemei mésélik el, az egyetlen szemtanú már csak a menekülő gyilkost látta. Így legalább tudtuk kivel állunk szemben.

Másnap éjjel újra eljött, és megint ugyanannál a háznál kopogtatott, de ezuttal csapdába került. Áldozatot nem lelt, viszont már nem tudott elmenekülni sem. Észrevették. Összegyűlt hát reggel a falu apraja-nagyja, hogy közös erővel fogják el a bűnöst. Egy óra küzdelem után sikerült is kifüstölni a farakás mögötti rejtekhelyéről, de elfogni már nem tudták. Kereket oldott, de egy életre megjegyezhette, hogy többet ide ne jöjjön miközben a falu férfiai a falu határáig kergették.

Read More

A Zanglai Tükör - Olvadó magány

Újra visszatérünk Zanglába, nem is máskor mint bolondok napján, amikor is itt ezen a napon semmi és senki nem bolondozott. Oyan dolgok történtek, amik mosolyt legfeljebb csak a felületes, együtt nem érző olvasóból váltanak ki. Az időjárás már harmadik napja vette akkor komolyan a dolgát, egyértelműen és félreismerhetetlenül beköszöntött a tavasz. Egész nap napsütés, meleg, felhő egy szál se az égen. Ennek okán az olvadás is rendkívüli méreteket öltött. Amikor végre április második napján eljutottam Padumba, ahol amúgy több hó is esik mindig, olykor 10 cm magasan hömpölygött a víz az utcákon, és nem egy helyen el is mosta az út egy részét.

Remélem mindenki látja, hogy miért vártam az áprilist!

Kénytelen voltam én is alkalmazkodni a kellemes fordulathoz, baseball sapkát húztam és végre nem kényszerültem mindenáron a téli ruháimba. Előbbi tettemnek meg is lett a közetkezménye, történetesen leégett a fülcimpám. Hiába, a téli sapka védte a naptól, a mostani nem. Mindamellett én az áprilist a fizimiskám rendbeszedésével köszöntöttem, ugyanis hajat mostam. Ez nem lenne feltétlen hírértékű otthon, de mivel akkor már 56 napja nem mostam meg, így ez nekem igazán felüdülésként hatott. Azonban mielőtt bárki elszörnyülködne, hozzátenném, hogy a hajam 2 hét után beállt egy elviselhető szintre, és csak az utolsó héten kezdett romlani az állapota megint. Nagyon időszerűvé vált tehát már, hogy tenni kell vele valamit, bár mivel szinte végig sapkában voltam, annyi embernek nem okozhattam vizuális terrort. Ezen tettemen felbúzdulva és a jó időjárás által támogatva, egy kockázatos lépésre is elszántam magam. Elővettem a nyári hálózsákom. Ugyan még a hőmérséklet nagyon is messze van a nyáriastól, de bíztam benne, hogy egy takaróval együtt már elég meleg lesz. Mivel még megvan mind a tíz kéz- illetve lábujjam, feltételezésem jónak bizonyult, és azóta is a nyári zsákomban alszom.

A falu is átállt nyáreleji üzemmódba. Elkezdődtek a mezőgazdasági munkák is, bár a hónap elején még csak lightosan. Errefelé nem eszik olyan forrón a kását, egyelőre csak a klotyókból a száraz komposzthalmok jelentek meg mindenhol a földeken. Természtesen még jutott idő szórakozásra is, hiszen elsején kezdetét vette egy három napos ijászbajnokság. Itt már nem voltam díszvendég, helyette állandóan lőnöm kellett a nyíllal, annyira és annyiszor tukmálták. Bár pontokat nem hoztam egyik csapatnak sem, rosszabb sem voltam mint az átlag. Kezdőtől nem feltétlen rossz. Utolsó nap, hétfőn, iskola után volt egy közös ebédelés is. A menü rizs volt, babbal és konzervmakrélával. Amióta itt vagyok,  most ettem először ilyeneket, az egész felüdülés volt és istenien esett. Aznap tanultam meg véglegesen azt is, hogy az embernél mindig legyen egy kanál. Úgyanis ott ettek a suli mellett, így nem tudtam hazamenni, és emiatt az ebédet kénytelen voltam úgy, mint a mindenki más, a puszta kezemmel megenni. Amúgy meg a fene egye meg, mi is kézzel esszük a zsíroskenyeret, mégis milyen finom!

A második héten pedig megint volt egy pudzsa, most fenn a palotában. Úgyanis Sonam és Lacok, a falu két asztalosa, elkészítették a palota szentélyében a kegytárgyaknak a vitrint. Ennek “felszentelésére” volt egy kis egynapos ünnepség. A helyi láma is feljött elvégezni a szertartásokat. Késő délelőttől kb. 4 óráig a láma csak mormolta az imákat, végezte a különböző rituálékat, miközben a falubeliek hozták a termény- és pénzbeli adományaikat. Egész olyan ráérősnek és főképp végtelennek tűnt, mintha soha nem akarna vége lenni. Persze közben kinn folyt a changivás és a nap végére már mindenki táncolt és énekelt, az alkoholszonda meg visított volna a mért értékektől. Érdekes módon most többnyire csak nők voltak jelen, középkorúak is, akik eddig mindig otthon maradtak. Férfi alig akadt, többnyire csak idősek.

Míg benn a mécsesek készültek…

…kinn folyt a tánc

Végre az iskola is teljes gőzzel megy, ami egyrészt azt jelenti, hogy a gyerekeknek kötelezően egyenruhát kell hordani - bár ne kellene, mert ennyi szakadt, lyukas egyenruhát én még nem láttam -, illetve, hogy már délután 4-ig tart az oktatás. Hát ezt sem kellene, mert el lehet képzelni, hogy egy kisiskolás mekkora affinitással fogadja be az anyagot délután 3 felé az iskolában. Az ebéd utáni oktatás elég nagy szenvedés, hamar be is láttam, és én ilyenkor már nem is próbálkozom semmi tananyaggal. Valami kreatív, vidám dolog nekik is jobban a fogukra való. A tanári kar is teljes létszámú már, velem együtt 7 fő. A teljes gőz viszont esetükben azt is jelenti, hogy eddig csak egy olyan nap volt, amikor ennyien voltunk, a legtöbbször jó ha 4-en vagyunk. De volt olyan nap is, hogy csak egy rendes tanár jelent meg reggel az iskolában. Azt is meg kell mondani, hogy a tanárok is humánus emberek, és szombaton azért ők sem erőltetik a tudnivalót feltétlenül a gyerekek fejébe, és mivel tudják, hogy milyen fontos a fizikális edukáció, a szombatot ennek fényében töltetik el a gyerekekkel. Így készült el és szépül a tanárok kis kertecskéje hétről hétre a gyerekek által. Ravasz. Az meg, hogy 2 hét oktátás után máris jön egy 3 napos government holiday, amit előző napon hazafelé a gyerekektől kell megtudnom, igazán meg sem lep. Így mennek itt a dolgok.

Ebéd a tanáriban

Április második hete még egy nagy változást hozott. Nevezetesen, hogy a patak ahonnan eddig a vízet hoztuk gyakorlatilag kiszáradt, épp hogy egy erecske csordogál a helyén. Hiába, itt áprilisban nem hull semmi csapadék és az idén kevés hó is esett. Igazi magashegyi sivatag lett a vidék, az erős szél miatt pedig porördögök vágtatnak vadul keresztül-kasul a tájon. Cserébe a falu népe közös erővel kitisztította és beüzemelte a híres csatornát, így április második szombatján már csörgedezett is a víz benne. Sonamék gyorsan el is kezdték a földek öntözését és felszántását, persze, mint mondtam, csak módjával. Sajnos a víz megjelenése a csatornában meg egy dolgot is magával hozott. Mégpedig, hogy nem kell többet vízért mennem, mert mostantól a házunktól alig száz lépésnyire elhaladó csatornálból hozzuk. Sajnálom, mert igazán jó reggeli torna volt, hiányozni fog.

Ezt nem tudtam kihagyni. Valami zajlik Európában és mi nem állunk rosszul!

A célból, hogy egy kicsit fokozzam ezen posztok információtartalmát, innentől mindig megírom valami helyi kedvenc dologomnak a receptjét. Jöjjön hát elsőnek a hirhedt changnak a receptje:

Vegyünk egy jó adag árpát, tegyük bele egy üstbe, és adjunk hozzá annyi vizet, hogy ellepje. Ezt kicsi tűzön egész nap főzzük. Estefelé, terítsük szét a megfőtt szemeket, alkalmanként átforgatva gyözödjünk meg, hogy kihült az egész. Adjunk ehhez egy kicsi árpalisztet (tényleg keveset) és forgassuk át megint. Ezútán tegyük zsákba és hagyjuk egy éjszkát pihenni (fagytól óvjuk). Másnap az egész kerüljön egy hordóba és legmentesen zárjuk le. 6-7 nap erjesztés után, merjünk ¾-ig egy kb. 10 literes kis hordót, adjunk hozzá vízet, amit 6 óra után leengedve már élvezhetjük is a chang valódi űdítő és pezsgő ízét. (Egy adag árpát 4-szer szoktak felönteni vízzel a végén changkészítés céljából.)

Kelt.: 2012.04.15

Egy kicsit még Zangláról

1984. egy késő szeptemberi napján vagyunk, amikor Magyarországon, egy dunántúli kisvárosban megszületik fél hatkor egy kisfiú. Ugyanekkor, csak máshol a világban, nevezetesen az indiai Jammu és Kashmir tartomány Zangla nevű falujában egy fiatal tizenéves formájú fiúcska, Sonam az édesapjával együtt, 3 szamár kíséretében elindulnak Padumba. Bár az út mindössze 33 km, de mivel csak ösvényen tudnak menni és a szamarak is lassan bandukolnak, egy teljes nap az út a már akkor is a régió központjának számító településre. Megvenni a szükséges dolgokat már csak a következő nap tudják, a kissrác is csak akkor kap végre valami kis édességet. Majd a harmadik, megint teljes napon át tartó út alatt visszaérkeznek a szülőfalujukba. És ez így ment még nagyon sokáig errefelé.

Aztán az elmúlt 15 évben sok minden megváltozott, és rengeteg dolog épült errefelé. Viszont először és újfent hangsúlyoznom kell, hogy az a tempó, ahogy itt épülnek, szépülnek a dolgok, teljesen más, mint ami nálunk, otthon tapasztalható - pedig lapátnyél támasztásban azért mi sem vagyunk valami rosszak. Mégis el kell vonatkoztatni mindentől, amit szülőföldünlkön megszoktunk, mert különben nem látunk túl a szegénység és nincstelenség általános és klisés függönyén. Ha erre képesek vagyunk, akkor azt fogjuk látni, hogy helyi szinten milyen gyorsan és sokat fejlődött ez a falucska. Szinte aggódni kezd az ember, hogy odavész ezen a helyen is, ez a mára már veszélyeztett és ritka életforma, életvitel. De mielőtt még megijedne az ember, azért azt is belátja, hogy a következő 20 világgazdasági konjunktura egyikének sem lesz központja Himalája indiai része. A változások bár gyorsulva, de még mindig lassan hatnak.

Pedig rengeteg minden változott itt az elmúlt kb.15 évben. Kezdődött mindez azzal, hogy a központi indiai kormányzat felismerte, hogy errefele is élnek emberek, és a régió nem csak katonai és territoriális szempontból kell, hogy Delhiben a figyelem középpontjában legyen. Így hát gondoltak egyet, és ahogy nálunk is először, de még anno az 50-es években, eljuttaták az áramot mindenhova, itt is ezzel a szolgáltatással kezdték el a jólét csöpögtetését. Persze az ilyen zord és elszigetelt vidéken a 220-nak kábeltfeszíteni nem igazán volt kivitelezhető akkor, cserébe az ittlakók napelemeket kaptak, hogy a rengeteg napsütéssel karöltve esténként is legyen világosság a szobákban. Azzal sem késlekedtek Delhiben sokat, hogy ha már áram van, akkor legyen TV adás is. Gondolták nem árt, hogy az ittélők agyát is mossák a központi hindi propagandával, nem kell, hogy nagyon őrizgessék saját külön kultúrájukat, mert még a végén akarnak valamit.

Messze a legmodernebb építmény

Ezzel kezdődött minden. 15 éve a napelemekkel és a TV adással. Utóbbihoz az egyik átjátszótorony pont itt van Zanglában, felmenni a tetejére még pénzért sem lehet, de amúgy is szebb a kilátás a palotából, nem mellesleg vagy 200 méterrel magasabban is van. Innentől pedig már nem volt megállás, és felgyorsultak az esémények. 2002 körül épült egy akkor még szép, új iskolája a falunak, benne 8 osztállyal, egyértelműen a környék oktatási fellegvára lett Zangla. De még egy dolog történt ekkor, ami szintén kihatott arra, hogy Zangla felkerült a világatlasz indiai metszetére. Legalábbis a magyar kiadásokban mind ottvan, tessék csak leellenőrizni! Addig a falut északról határoló patak volt az egyetlen vízforrás, amit a helyiek ki tudtak használni. Télen a mai napig innen hordják a vízet, amire a vízhozam elegendő. Viszont nyáron ennek a pataknak a vizével öntözték a földeket is és bízony erre már soványka az a vízmennyiség, ami lefolyik abban a mederben a hegyekről. Így hát a fenn említett évben építettek egy csatornát, ami egy másik, a falut kicsit messzebbről, délről megkerülő patakból szállítja a vizet. Ez a kb. 3-4 km hosszú csatorna, ami a palota alatt kanyarog a falu fele, hozta meg az igazi prosperációt Zanglának. Innentől volt elég víz öntözni a földeket, kevésbbé kellett szűkölködni, és a környék legjobb földjei már itt vannak. Hát ha még humusz is lenne a talajban!

Az a bizonyos csatorna. Most már víz is csordogál benne.

6-7 éve pedig gondolt egyet a falu népe, és elhatározták, hogy a csatorna vizét éjszakánként fel lehetne használni arra, hogy egy törpe vízierőműben áramot termeljenek. Így önerőből megvalósították, és nyaranta, amikor ugye van víz a csatornában, már 220 volt száguldott a falu házaiban. Ennek örömére megjelent a háztartásokban a színes TV, és a tetőkön a parabola-antenna, vele együtt a millió és egy honi és külföldi csatorna. Innentől bárki megtudhatta esténként a Discovery-t nézve, hogy hogyan kell túlélni az afrikai szavannában egy szál svájcibicskával. Ekkortájt készült el az út is Padum felé. Hivatalosan aszfaltozott út, szerintem inkább kaméleon. Kétségtelen, hogy vannak aszfaltfekete részei, de nagyon sokszor a kemény időjárásnak köszönhetően már csak az alap kövei szürkéllenek, vagy a talaj barnállik a keréknyomok alatt. De ez az út lesz az, ami, ha a terveknek megfelelően befejezik és eléri a másik irányba Chiling-et, megszünteni a téli elzártságát a Zanskar völgynek, és onnantól a Chadar trek csak a külföldiek úri mókája lesz.

A helyi Bős-Nagymaros

5 éve Padumban üzemben helyezték az első mobiltornyot is, és ennek köszönhetően, bár csak bizonyos helyeken, de lehet a mobiltelefont használni itt is. Persze, nemhogy Zanglában, de a frankó térerős Padumban sem azt kell érteni mobil lefedettség alatt, mint nálunk. Ugyanis a torony csak reggel 8.30 és este 10 között üzemel. Itt bizony éjszaka csönd honol az éterben, és BUÉK sms-t is csak reggel lehet küldeni. Ezekután gondolom senkit sem lep meg, hogy mindenkinek van itt is már mobilja, nem ritkán több is, de a legtöbben mindig csak egy adott készüléket használnak. Így nem teljesen értem, hogy minek töltik fel esténként a másik 5 telefont, de még van időm kinyomozni.

Electricity distribution network

És még mindig nincs vége, pedig már mennyi minden történt. Tavaly októberben átadták a dieselgenerátort. Ez több dolgot is magával vonzott. Egy, innentől télen is van áram esténként, sötétedéstől áltálában 10-ig, de mint már írtam, ez bizony nincs kőbe vésve. Ha valami jó film megy a TV-ben, vagy vallási ill. egyéb esemény van a faluban, akkor a kezelő csak 11 felé állítja le az agregátort. Kettő, a vízierőmű innentől feleslegessé vált, és szinte biztos, hogy az égész műtárgy az enyészeté lesz. Főleg, mert a dieselgenerátort és annak üzemanyagát az állam állja, míg a vízierőmű a falu magánakciója volt, és minden költségét a településnek kellett előteremtenie. Mindennek a tetejébe épül a Zanskar völgyi falvakat összekapcsoló elektromos hálózat.

Itt lakik a generátor

Természetesen a jövőre is vannak tervek. Nem is akármik! Tervezik az iskola bővítését ezáltal 9. ill. 10. osztály is lenne a faluban, nem kellene ezért messzeföldre utazni a gyerekeknek. Emellett, ha hinni lehet a helyi kormányzat ígéretének, akkor Zangla közelében egy új mobiltornyot tereznek építeni még idén nyáron. Persze lehet, hogy ebből 2013 lesz, de az itt senkit nem zavar, viszont felcsillan a remény, hogy már az ágyból is lehet majd telefonálni.

Sonam, akinél lakom és akinek gyerekként 3 napjába került Padumból megfordulni, ma a faluban található 11 autó közül választhat, hogy kivel szeretne Padumba eljutni jó időben 1 óra alatt, és miután megvett mindent, ami kellett, még aznap este visszatérni, és otthon vacsorázni. A fejlődés itt nem fénysebességű, de számukra az elmúlt 15 év sokkal nagyobb és jelentősebb változást hozott, mint amit nekünk otthon, Magyarországon. Gyökeresebben változtatta meg az életüket,  és ezért nem szabad megmosolyogni, ha felcammog valaki a térerőhelyre.

Kelt.: 2012.04.08